Úgy kezdődött, hogy mit sem sejtve sétálva kisfiammal a tűzoltó autó felé, megláttam életem első szerelmét. Tűzoltó ruhában ment le a lépcsőn a csapattal az ellenkező irányba, kb 3 lépésre tőlem. 15 éve nem láttam. Ő nem vett észre. Megnéztük az autót, fénykép is készült, ahogy kell. Arrébb sétáltunk, fotózkodtunk a hídon, a folyóparton. Közben engem nem hagyott békén az a “pont nem látott meg” gondolat. Folyton a tűzoltó autó írányába nézegettem visszatértek-e már. Soha soha nem futottam vele össze, vagy láttam messziről már masfél évtizede. Azt akartam hogy meglásson. Kíváncsi voltam. Hogyan reagálna és milyen lenne újra beszélni?
Visszamentünk az autóhoz és mire megkerültük, mintha újra megnéznénk, meglátott engem ő is. Összefont karokkal mosolyogva állt és elindult felénk. Úgy láttam örül nekem. Puszit adtunk, beszélgettünk néhány percet. Furcsa volt, mit kell kérdezni, mondani ennyi év után.
Utána egész este ő és ez a kis beszélgetés furta be magát a gondolataimba. Nem hagyott békén az a gondolat, hogy pont most összefutottunk. Ennyi lenne az ujratalálkozás a régi szerelemmel? Próbáltam megkeresni, de ő nincs fent a közösségi hálón. Volt egy email cím és egy telefonszám elmentve a becenevén. Erről nem is tudtam, soha nem jutott eszembe hogy megkeressem. Egész hétvégén örlődtem, majd hétfőn írtam neki egy emailt:
Szia,
Ne haragudj hogy írok neked. De úgy érzem muszáj. Le kell írnom. De a legjobb az lenne ha találkozhatnánk és egy jó nagyon dumálhatnank. Nagyon kívancsi vagyok rád.
Bátran irok, mert 99% ban biztos vagyok benne hogy ez az email cím már nincs használatban. Így neked írok, de mégsem, kiírom magamból, az jó. Ha pedig mégis olvasod-e sorokat… huha, hát akkor nem tudom mi lesz.
Azt hiszem életközepi válsagot (midlife krízis) élek meg éppen. A veled való véletlen találkozás pénteken egy csomó mindent elindított bennem, többek között a nosztalgiát az első szerelemről. Te voltál az első nekem. Az első szenvedély. Az első szerelem. Az első egüuttlet. Az első hosszú kapcsolat.
Azt mondják ez előfordul közel a negyvenhez, hogy mérlegre tesszük eddigi életünket és elkezdünk azon filózni mi lett volna ha. Na, ez a bizonyos életközepi válság most engem igencsak fejbekólitott.
Itthon, anyuéknál, rengeteg régi cuccom van a szekrényben lapulva. Anyu folyton mondja, hogy ki kellene már válogatni mi kell es mi nem. Ezek között a cuccok között akadtam rá régi levelekre. A te első leveldre is amit nekem irtal az első találkozasunk után. Nagyon szép levél, olyan igaz. Aztán van még egy levél tőled, akkor írtad amikor én már Svajcban voltam, es mi már szakítottunk. És találtam egy képeslapot, amit Spanyol nyaralásbol küldtél. És egy ujságból kivágott kis cikk egy falmászó teremről, ahol te mászol a falon. Vannak fotók közös horvátorszagi nyaralásrol. Megtaláltam egy régi naplómat is, amit 1999 től írtam. Már 20 éve. 20 éve voltunk mi szerelmesek egymásba.
Nagyon elszúrtam a pénteki kis beszelgetést. Annyi mindent kérdezhettem volna még tőled. Nem tudom hogy kell beszelgetni kb 15 év után az első szerelmemmel. Mikor is láttuk egymast utoljára? Valahonnan tudom, hogy gyereketek is van és nem is kérdeztem róla. Nagyon sajnálom. Ne haragudj.
Nem köszöntem el tőled jól. Szerettem volna egy szián kívül azt mondani, hogy nagyon örülök hogy láttalak es kívánni minden jót neked még az életben. És szerettelek volna megölelni.
Úgy örülök, hogy boldog ember vagy.
Az email visszajött kézbesítés nélkül.
Folyt. köv.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: